Oszd meg!

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Játék Androidra

Közösség

Belépés

E-mail cím:
Jelszó:

Kezdőlap

Koppan az esõ az ablakon, Szívemben valami fáj, nagyon Ülök a párkányon, merengve, Kint mintha valami derengne. Fent az égen fénykapu nyílik, Valami harsona hangzata hírlik. Leül a fény a Földön egy helyre, Épp talált ott egy elhagyott lélekre. Másnak ez játék, délibáb csupán, Csak engem érint ez ily roppantul furán. Már nem koppan esõ a viharvert ablakon, Csak a könnycseppjeim folynak le arcomon. Hisz e fénynyaláb a Mennyek kapuja, Oda távozik, kit nem látok tán soha. Hisz nyugszik most a szív, mely nemrég még dobogott, Nyugszik most a kéz, mely az imént még dolgozott. Könnyeim most már kitörnek belõlem, Dacolok a halállal, már jöhet is, felõlem! Elveszi, kit legjobban szeretünk, Csupán a fájdalmat hagyja meg nekünk! Lassan a fénysugár halványodik, Az égen szivárvány rajzolódik. Ekkor hasít belém egy furcsa gondolat, Szívemben ez sorozatnyi dobbanó mozzanat. Érzem fuvallat jõ, mely meleg és kedves, Nem pedig vihar, mely rideg, és nedves. Suttogó fuvallat, jöjj hát bátran hozzám, Enyhítsd szomorú szívemet szívedbõl igazán. Ismerõs hang szólal, hinni se merném, Ki szól most hozzám az alkonyat csendjén. Ki lehet e lélek, e múzsa, ezen angyal, Ki szól hozzám ily nyugodt, boldog hanggal? Lassan belém hasít a furcsa beismerés, Mondandója oly halk, s oly kevés. Csupán ennyit mondott, s a könny arcomra fagyott: Ne félj drága kincsem, már Istennél vagyok.